Nemrégiben eléggé megmondtuk a tutit egy vitatott történelmi személyiségről, az ebből adódó feszültséget nem is lehetne jobban levezetni, mint egy lázadó, szar a világ albummal. Letűnt korok szép emlékei. Ezt jelenti az igazszívű numetal rajongók számára a Korn: Life is Peachy című albuma. Most a kifinomultságukat firtatók, meg egyébb sznobok flegmán legyintenek, de a lelkük mélyén ők is tudják, hogy egy máig virágzó zenestílust alapozott meg a Korn az első két albumával. A többiek, akik  lekezelés helyett, minket meggyőzni akarók, ilyenkor előhozakodnak azzal, hogy mindent adott volt, a Korn csak kombinált. De azt zseniálisan tette! A későbbi albumokon rettentően kínosan éreztem magam a scat-től, de a nyitószám a Twist egy főnyeremény. És hiú ábránd lenne azt gondolni, hogy csak a pubertáskorral küzdők számára nyújt ez kellemes kikapcsolódást. Ne hagyjuk, hogy felhőtlen szórakozásunkat elrontsa a rajongótábor azon szegmense, akik számára ez az album is csak egy lehetőség a pogózásra, fajtalankodásra. Szegény, beteglelkű Jonathan Davis hányattatott gyermekkora ugyancsak témaadó, de már közel sem olyan erőteljesen mint az első albumon. A Chi cimű nótát (ami a Deftones azóta elhunyt tagjáról kapta a címét) egyértelműen a lemez legjobbjaként aposztrofálhatjuk, és az elmúlt két évtized legbrutálisabb scream-je is benne található. Csak ez a szám elég táptalaj volt a hardcore hulladékoknak. A nyilvánvaló metal túlsúly, hagy levegőhőz jutni más stílusirányzatokat is. Jazz, funky és hip-hop elemek is gyakran megjelennek, az előző kettőre a Porno Creep, az utóbbira pedig a Low-Rider a jó példa. Kötelező a lemez azok számára, akik a Korn által világrasegített numetalnak csúfolt szörnyszülöttek akármelyikét is hallgatásra méltatták.